Oya, az eső istennő nem egyedül született. Ikertestvére, Csaak, a vihar istene unatkozott. Nővérét követve ő is meglátogatta földet. Jöttére földig hajoltak a fák. Minden élő elnémult, és remegve tekintett az égre. Oya lágy formái helyett, egy agyaras, pikkelyes óriást pillantottak meg. Üvöltve, villámokat lóbálva száguldott végig az erdők felett. Az állatok és emberek a barlangokban kerestek menedéket.
– Nyugodj meg, arra születtünk, hogy békét hozzunk a világba – csitította testvérét Oya.
– Te igen, de én a változás vagyok – harsogta Csaak.
Villámjával a földre csapott, s az akkorát dörrent, hogy még az eső istennő is beleszédült, és percekig meg sem tudott szólalni. Csaak keze nyomán forrás fakadt, s úgy kihúzta magát, mintha az egész világot teremtette volna meg éppen. Amikor Oya végre összeszedte magát, mélyen meghajolt az öccse előtt.
– Csodálom és tisztelem hatalmadat. Nézz körül, éj-anyánk népe éhezik. Segíts, és együtt felvirágoztatjuk a földet – kérlelte Oya a testvérét.
– Szolgáld az éj-istennőt, ha úgy akarod. De én senki előtt nem hajolok meg! – ordította Csaak.
Villámjait lengetve repült tovább a vihar isten. Oya a nyomába eredt, és amikor Csaak tüzet akart csiholni, hogy lángokba borítson egy erdőt, az eső istennő eloltotta. Csaak átkozódva száguldott tovább, s amikor a sivatag közepén porvihart kavart, nővére olyan sűrű záport küldött rá, hogy még a vihar istene is csaknem belefulladt.
Csaak átkozódva tűnt el a legmagasabb hegyek között, dörgő hangját sokáig visszhangozták a sziklák. Oya remegve követte, de nem adta fel, hogy segítségre bírja a testvérét. Szénfekete kövek közé tévedt, ahol a sötétség olyan mély volt, mint az éj-istennő ölében, ahol született. Jobbra-balra tekingetett, az öccsét szólongatta, de válasz helyett egy villám hasított a feje mellett a hegy oldalába.
A vihar istene másodszorra is célba vette Oyát, de az eső istennő könnyedén elhajolt. Addig kergetőztek, míg felértek a legmagasabb hegy tetejére. Oya onnan már nem menekülhetett, és Csaak minden erejét összeszedve egy óriási villámot döfött a szívébe. Mégsem találta el, az eső istennő apró vízcseppekre foszlott, helyette a hegy hasadt kétfelé.
– Köszönöm, hogy segítettél! – súgták az esőcseppek Csaak fülébe.
A vihar istene tombolva rohant a hangok után, de Oyát nem találta. A felhőket űzte és csapkodta a villámjaival, amíg csak ki nem fogyott a szuszból. Azt teszi ma is, amikor csak meglát egyet, de a nővérét soha nem éri el.
Oya a ketté nyílt hegy gyomrában rejtőzött. Nem a félelem vitte oda, a hegy foglyait ébresztgette, kukoricát és kakaót. Olyan régen szunnyadtak a fekete kőpengék fogságában, hogy már a nevükre sem emlékeztek.
– Ébredj – súgta Oya kakaónak, de csak egy morgás volt a válasz.
– Ébredj – ismételte meg az eső istennő, de ezúttal már kukoricának.
– Ipoka – felelték a kövek.
– Gyertek, sietnünk kell – rázta meg a két elfelejtett istent Oya.
– Ipoka – lehelte egyszerre száz szikla.
A hegyet alkotó fekete pengék életre keltek, s egyik a másik után döfött az eső istennő testébe. Nem mentek vele semmire, de Oya tudta, hogy nincs sok ideje. Hamarosan fel fogják ismerni a kukorica istennőt, akit uruk és parancsolójuk, Ipoka zárt oda.
