Történt egyszer régen, amikor Gölle egész falunépe kukoricát aratott a határban, egy gyerek pottyant le az égből. A kút káváján billegett, csoda, hogy bele nem esett. Azonmód kieresztette a hangját, bömbölt, anyját-apját hívta, de bizony nem hallotta meg senki. Addig sírt a kislegény, míg egészen berekedt, akkor aztán fogta magát, két lábra állt és körbejárta a falut. Nem talált mást, csak egy vénségesen-vén öregasszonyt, aki teljesen vak volt és félig süket. Először köszönt illendően, de az mit sem ért. Akkor aztán teleszívta a tüdejét, és elkiáltotta magát: – Itt vagyok édesanyám!
– Igencsak zsenge hangod van te legény. Akárki is vagy, eltévedtél, mert nem én vagyok az anyád – felelte az öregasszony.
– Mit bánom én, hogy ki vagy! Csak adj ennem, mert éhen veszek – üvöltötte a kisfiú egészen nekivörösödve.
– Nem adhatok neked mást csak ezt az almát, meg a kisbicskámat – mondta az öregasszony, s kinyújtotta a két tenyerét.
Ahogy a fiú elvette mind a kettőt, a néne folytatta: – Legyen Jankó a neved, s most jól figyelj, mert én már nem maradok sokáig, nem várhatom meg, amíg felcseperedsz, azt is egymagadnak kell intézned. Ne félj, ha mindent úgy teszel, ahogy mondom, derék gazda válik belőled. Hámozd meg az almát, vágd fel annyi cikkelyre, amennyire csak bírod. De vigyázz! Ne edd egyedül, mert akkor megkeseredik a szád, s vele az egész életed.
Ügyet sem vetett rá a legény, meg sem várta, hogy a vénasszony befejezze a mondókáját. Kiült a ház elé a padra, s a bicskát olyan boszorkányosan forgatta, hogy egy szempillantás alatt lerántotta az alma héját. Nem akármilyen alma volt az. Mire meghámozta, kiserkent a szakálla, mire feldarabolta megroggyant a válla. Alig ette meg az első szeletet, s már elhomályosult a szeme.
– Nem úgy van az! – horkant fel a százesztendő kislegény. – Hiszen még el sem indultam szerencsét próbálni!
Botra támaszkodva egyenesítette ki görbe lábait, s lassan, nagyon lassan kicsoszogott a falu végébe. Ott egy kacskaringós ösvényre lelt, azon araszolt tovább. Hát lássatok csudát, minél messzebbre ment, annál egyenesebb háttal lépkedett, s harmadnapra egészen megfiatalodott.
Ideje volt, mert éppen akkor ért el a rézkirály várához. Nagy volt a sürgés-forgás a falakon kívül és belül. Egymást lökdösték a hercegek, grófok és a válogatott naplopók. A rézkirály lánya unatkozott a legfelső toronyszobában, s a király annak ígérte a kezét, aki egyszerre tudja megríkatni és megnevettetni.
Volt, aki tótágast állt, s közben eltörte a bokáját, de a királylánynak a szeme sem rebbent. Volt, aki kakasokat dugott a kabátjába, de hiába igyekezett, csak egy ásítás lett a fizetsége. Egyik legény a másik után kullogott el lógó orral, mígnem végül a százesztendő ifjú is sorra került. Egy mesébe fogott. Suttogva mondta, hogy a királylánynak muszáj volt közel hajolnia.
„A tollas éjszaka nagyot rikoltott, amikor megszülte a világot. Az én kezembe hullott a tojás, de fogalmam se volt róla, hogy mi rejtőzik benne. Hát feltörtem. Azon nyomban kiömlött belőle a sok csoda, az ég kékje, a tenger haragja, a madarak éneke, s mind közül a legszebb, te is elsuhantál mellettem. Attól fogva egész életemben kerestelek, de mire megleltelek, megöregedtem, s te is velem.”
Alighogy vége lett a mesének, a rézkirály lányának könnyes lett a szeme, mire a legény egy szelet, meghámozott almát nyújtott neki. Együtt sírtak, együtt nevettek, s másnap megtartották a kézfogót. Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
